Veroni számára nem ismeretlen a kisebbségi lét. Többek közt mesélt arról is, hogyan élnek nálunk a magyar nemzetiségű LMBTQ+ emberek.

Gyenge Veroni emlékei arról, milyen is volt felnőni egy kis szlovákiai faluban azokban az időkben, amikor kislányként minden vágya a focizás volt, azokban az időkben amikor a kormány politikusok épp a Duna túlpartjára hajtották Malina Hedviget. 

A cikk a Holland Királyság Szlovákiai Nagykövetségének támogatásával készült.

Gyenge Veroni egy slammer, aki a Szlovákia déli részén található Vágkirályfán nőtt fel. Amióta az eszét tudja, kerülgette őt az az érzés, hogy talán sehová sem tartozik igazán. Úgy, mint a falu lakosainak többsége, ő is magyar nemzetiségűként nőtt fel de mindeközben jelen volt nála az az érzés is, hogy valami másban is különb a többségtől. Gyermekkorát a “kisfocipályán” töltötte, gyakran ő volt az egyetlen lány a fiúk között, ami később a serdülőkor beköszöntével már problémává vált. Apja nyomán, aki szintén futballozott, ő is hivatásos sportoló szeretett volna lenni, de a közösségből való kirekesztés ettől elriasztotta.

Családja arra nevelte, hogy legyen kapcsolata a magyar kultúrával és a nyelvvel, magyar tannyelvű általános és középiskolába járt. A kétezres évek elején kezdte érzékelni a nacionalista politikusok által terjesztett gyűlöletet, sok szlovákiai magyarhoz hasonlóan ő is elkezdte viselni a “Magyar vagyok, nem turista” feliratú pólót. Édesanyja azonban mindig óva intette, “A falu határain kívül inkább ne is viseld, még a végén történik veled valami, akárcsak Malina Hedviggel.” A főutak mentén akkoriban még nem a migránsok vagy a queer emberek elleni billboardok álltak, hanem a magyar kisebbség ellen szólóak. 2006-ban Veronit is akár csak egész Dél-Szlovákiát megrémítette a hír egy magyar diáklány elleni támadásról, akit csak azért bántalmazott két agresszor, mert magyarul telefonált. A kormányzati politikusok később azzal vádolták, hogy az egészet csak kitalálta.

Veroni az évek elteltével már el is felejtette azt a bizonyos pólót, viszont aznap eszébe jutott, amikor édesanyjának coming outolt biszexuálisként. Bár a hírt anyukája elfogadta, rögtön aggódni kezdett lánya miatt: „Rendben, de a szivárványos kitűzőt kérlek rejtsd el, nem szeretném, hogy történjen veled valami.”

Nincs problémám veletek, de…

Veroni a nyilvános comingoutra a Matúš és Juraj meggyilkolását követő időszakban szánta el magát. Aznap este ő is kapott üzeneteket barátaitól, akik azt kérdezték tőle biztonságban van-e. Bár addig is tisztában volt másságával, igazán mélyen csak ezután kezdett foglalkozni vele. Úgy tűnt neki, hogy azáltal, hogy mindkét nemmel randizott, neki talán kevesebb jutott az ítélkezésből. A terápia is nagyon sokat segített Veroninak abban, hogy megértse a saját szexualitását, mivel egy ideig úgy érezte nem elég queer, de nem elég heteró se. 

A közeli baráti körében ritkán fordult elő, hogy az LMBTQ+ emberekről beszéltek volna, de néha meglepték őt az olyan kijelentések, amelyek így kezdődtek: „Nincs bajom a queer emberekkel, de…” Ezek emlékeztették a magyarokkal kapcsolatos hasonló kijelentésekre: „Nincs bajom veletek, de miért ragaszkodtok a kétnyelvű helységnévtáblákhoz?” Rájött arra, hogy sokan, bár látszólag toleránsak, valójában feltételekhez kötik ezt.

Erre  jelenségre később elkezdett reagálni a slam poetry alkotásaiban is. Amikor azon tépelődött, mennyire lehet nyitott és őszinte, eszébe jutott az a mondás, hogy „a langyosakat kiköpi az Isten,” vagyis, hogy azokat, akik semmilyenek, közömbösek az Isten kiköpi.

Veroni évekig tagja volt a Gombaszögi Nyári Tábor sztaffjának, amely a szlovákiai magyarok legnagyobb fesztiválja. Itt beszélt először nyíltan arról, hogyan élte meg a másságát Matúš és Juraj meggyilkolása után, és arról, hogyan befolyásolja egy ember identitásának megélését, sőt agyának struktúráját az, hogy többszörös kisebbségként éli mindennapjait. Arról, milyen az élet amikor valaki folyamatosan mikroagresszióknak van kitéve, és állandó éberségben kell léteznie. 

Megdöbbentette, hogy a Gombaszögi Nyári Tábor nem csatlakozott a Slovenská Tepláreň kezdeményezéshez. Amikor olvasta a szervezőcsapat e-mailes kommunikációját, hasonlóan kívülállónak érezte magát, mint azokban az időkben, amikor a nacionalista politikusok a magyarokat a Duna túlpartjára küldték a beszédeikben. Nem tudta megérteni, hogyan lehetséges, hogy egy kisebbség nem áll ki egy másik kisebbség mellett, hogy lehetséges az, hogy nem tudja tisztelni a másikat.

A fesztiválon egy queerfób beszélgetést is átélt, ahol megvetéssel beszéltek a “buzikról”. Veroni felháborodott, a közönségben látta ismerőseit megdöbbenve ülni  szivárványos zászlókkal a kezükben. „Azt kérdeztem magamtól, hogyan lehetséges, hogy ez egy olyan fesztiválon történik, amin évekig dolgoztam?” Megjegyzi, hogy a dél-szlovákiai magyarok queer emberekhez való hozzáállását nagyban befolyásolhatja a szomszédos ország politikája is, ahol Orbán rezsimje rendszeresen megalázza és démonizálja az LMBTQ+ embereket. Megdöbbenve ragadta meg a mikrofont, és közbeszólt az előadóknak, rámutatva, hogy Gombaszög mindenkié, és a queer emberek is szívesen vannak látva. “Lehúzták a mikrofon hangerejét, de én folytattam a kiabálást, majd a mikrofont odadobtam a hangtechnikusnak, elmentem és nagyon sírtam” – mondja.

Néha attól félek, hogy úgy végzem, mint Malina Hedvig

Kissé jobban megértette a helyzetet, amikor pszichológusával is beszélt a kisebbségek közötti viszonyokról. Megtudta, hogy amikor valaki kisebbségként nő fel, az nagy hatással van az egyén befogadóképességére is, ezek az emberek folyamatosan elnyomva, alacsonyabb rendűnek érezhetik magukat, ezáltal vakon az elnyomott identitásukba kapaszkodva nehezebb lehet egy másik kisebbség felé nyitni.

Veroni máig emlékszik arra, hogyan figyelte tizenkét évesen a sajtótájékoztatót, ahol Robert Kaliňák belügyminiszter Malina Hedvig blúzát tartotta a kezében, és hazugsággal vádolta őt. „Néha attól félek, hogy én is úgy végzem, mint ő. Engem viszont nemcsak a szlovákok, hanem a szlovákiai magyarok is üldözni fognak majd.” Veroni hisz abban, hogy igazán szabad csak akkor lehet valaki, ha a társadalomban mindenki egyformán szabad.

Identitásával továbbra is foglalkozik a szövegeiben: „Szemedben nem ember, perverz ideológia vagyok.” Veroni 2021-ben megnyerte a magyar slam poetry bajnokságot, majd képviselte Magyarországot a világbajnokságon is. Hozzáteszi, hogy sokáig kereste azt a művészetet, amely igazán kifejezné őt. Tíz éve ismerkedett meg a slam poetry-vel, és megtetszett neki, hogy kicsit a hiphopra, kicsit a színészetre, kicsit a költészetre, kicsit a drámára emlékeztette. A saját életéről ír, minél őszintébben.

Mivel a slam poetry műfaj korábban nem igazán volt jelen Szlovákiában, Veroni mindig Magyarországra utazott, sok időt töltött vonatokon, állandóan fáradtnak érezte magát. Négy évig versenyzett, majd az ötödik évben bajnok lett egy verssel, amely arról szólt, hogyan éli meg szlovákiai magyarként az életét.

„Szeretnék sebezhető lenni, szeretnék igazat mutatni. Ez a színpadon félelmetes lehet, de annál erősebb potenciállal bír egy szöveg. Egyes slam-ek esetében nem tudtam, képes leszek-e előadni őket, és bár remegtem, úgy gondolom, hogy a slam poetry annál nagyobb hatással bír, minél nagyobb kockázatot vállalsz vele, akkor jó ha van tétje.”

A cikk a támogatónknak köszönhetően készülhetett el: